Agárdi Péter:

 

 

A Tekintet (több mint) negyed százada

 

Mozaikkocka a magyar sajtó legújabb kori történetéből

 

 

(A nyomtatott folyóirat 2012/6. számában megjelent írás 2014. májusban frissített változata)

 

 

 

1998 októberében az alapító-főszerkesztő, Ördögh Szilveszter 50. születésnapját köszöntő egypéldányos Festschriftbe ezt írtam: „Tíz évfolyamnyi folyóirat a pincében, ahol a lakásban már sehogy sem férő, de szinte fetisisztikusan őrizni akart periodikumokat óvom : a Tekintet. Már a címe is önmagáért beszél. Az évtizednyi teljesítményről nem is szólok, azért sem, mert szerzőként – nemritkán mint kézirataim egyetlen publikációs menedéke iránt – elfogult is lehetek.

Az 1988/1. szám óta sok víz folyt le a Dunán és a Szegedről elszármazott Ördögh Szilveszternek különösen kedves Tiszán. Nyakig benne vagyunk a XXI. században, van honnét visszanézni, újraolvasni, megítéltetni. Ördögh Szilveszter, a gründoló immár a mennyei vadászmezőkről követi szigorú–kedves tekintettel földi sorsunkat és az irodalom, benne folyóirata életét. Ami ez utóbbit illeti: a termés olyan vastagra duzzadt, hogy nálam sajnos már a pincében sem fér el. Néhány példányt, főleg a tematikus számokat azonban (miként más, egykor szintén elrakott folyóiratból) megőriztem; így mindenekelőtt az 1991/4-es (nem évfordulóhoz kötött!) József Attila-számot. Ebben ugyanis – kitüntetett és emlékezetes pillanat! – szépíróként együtt olvasható Simonyi Imre és Tandori Dezső, Határ Győző és Páskándi Géza, Hubay Miklós és Veress Miklós, Fejes Endre és Dobai Péter, Szilágyi Ákos és Kántor Péter, Kertész Ákos és Tar Sándor. Az esszé-, memoár- és tanulmányműfajban pedig olyan szerzők kerültek egymás mellé, mint Cseres Tibor és Bánlaky Pál, Fekete Sándor és Pozsgay Imre, Papp Zsolt és Kósa Ferenc, Ördögh Szilveszter és Heleszta Sándor, Gyertyán Ervin és a Deutsch Tamás–Bayer Zsolt szerzőpáros. Hol vagyunk már tőlük? S ők hol vannak már egymástól?

Nagy becsben tartom a féltő gonddal szerkesztett Veres Péter-összeállítást (1996/5-6. sz.) vagy az Illyés Gyula-emlékszámot (2002/4-5. sz.); nagyszerű volt a Juhász Ferencet köszöntő 2008/3. szám is. Fájdalommal őrzöm az Ördögh Szilvesztertől búcsúzó 2008/1. sz. füzetet. Ha a negyedszázad egész folyóirattermését már nem is tudom őrizni, régi szentségtörő szokásom, hogy egy-egy emlékezetes írást (főleg az „online-világ” előtti időszakból) kiszabadítottam a fűzött példányból s önállóan raktároztam el. Természetesen az efféle magánszorgalmú archiválás meglehetősen szubjektív szempontok szerint működik, egyéni-tematikus érdeklődéshez kötött. Nálam ennek az archiváló szenvedélynek a mentőcsomagjába kerültek  Demény Pál írásai, memoárrészletei, pl. József Attiláról (1988/3.), Spiró György briliáns esszéi Fejes Endréről és Juhász Ferencről (2003/4. sz.), valamint Móricz Zsigmondról (2004/6. sz.). Őrzöm Sárosi Bálint két zenei tanulmányát (2007/5. és 2011/5.), valamint Petrovics Emil indulatos és felrázó zeneesztétikai végrendeletét (2011/2.). Eltettem továbbá az egykori Új Írás emlékét és tanulságait idéző Farkas László- és Kenyeres Zoltán-tanulmányt (2007/2. és 2011/2.), annál is inkább, mivel gimnazista korom óta gyűjtöttem e kimúlt folyóirat évfolyamait. Kedvenc szövegeim közé tartozik Hovanyecz László szívet melengető s egyúttal tragikus felhangú családi és történelmi emlékezése, a Homo Kadaricus (2012/1.), Romány Pál Áchim András-tanulmánya (2011/5.), valamint Poszler György nagy ívű esszéje Szerb Antalról (A világirodalom drámája – 2014/1. és 2.). Az efféle szubjektív és célorientált válogatás, az egyéni recepció persze legalább annyira vall az olvasóra, mint a hitelesített értékekre, de az objektivitás kontrolljaként ott van mások (sokak) olvasata, s a teljes negyedszázad termése. Az emlékek és olvasmányélmények frissítéseként pedig rendelkezésre áll a folyóirat Excel-táblázatba foglalt digitális repertóriuma, amelyet a Tekintet szerkesztőségétől még 2012-ben kaptam.

Nem sajtótörténetet írok, bár a Tekintet 27 évfolyama – s egyáltalán: az 1988 óta eltelt negyedszázad hazai irodalmi folyóiratainak históriája – lassan ezt is indokolttá tehetné. Ám ez még odébb van. Annál is inkább, mivel a régi számokat lapozgatva s a repertóriumot böngészve „túl sok” személyes emlék tolul föl bennem. Baráti (ha nem is apologetikus) kötődésem a folyóirathoz, szerkesztőihez és szerzőinek egy részéhez sem enged teljesen tárgyilagossá lennem. Az a negyedszázad, ami a Tekintet eddigi életideje, lényegében egybeesik a rendszerváltozás körüli–utáni két és fél évtizeddel: ezzel az időszakkal kapcsolatban kinek-kinek megvan a személyes sorsából és a távlatos történelem-, illetve értékszemléletéből fakadó narratívája, amibe – akarva akaratlanul – belehelyezhető a Tekintet recepciója és arculatelemzése is. Ez még bizony az Assmann-féle ún. kommunikatív emlékezet periódusa, (Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Bp., Atlantisz, 1999. 1-158. p.), ami azért nem teszi törvényszerűvé, hogy pusztán egy magánvallomásáéra szűküljön le annak az érvénye, amit az alábbiakban elmondandó leszek. Annál is kevésbé, mivel lesznek benne szigorúan tárgyszerű állítások, egzakt bizonyítékokkal megalapozott általánosítások is.

*

Amikor a Tekintet 1988-ban megindult, az egész hazai szellemi-politikai nyilvánosság földrengésszerű változásokat élt meg – természetesen elválaszthatatlanul a világpolitikai átrendeződésektől. Az év során új pártok és politikai szerepű civil szervezetek alakultak; tavasszal Kádár János lemondott az MSZMP főtitkári posztjáról s ezzel a róla elnevezett korszak véget is ért; megkezdődött a Nagy Imre és mártírtársai rehabilitációjával és újratemetésével kapcsolatos folyamat; októberben létrejött a Nyilvánosság Klub, novemberben megalakult a Németh Miklós-kormány stb. Különösen termékeny volt ez az időszak hosszabb távú kulturális és művelődéspolitikai programok készítésében, közművelődési „jövőtervezésben” és ilyen tárgyú vitákban. Miközben minden a politikáról, a politikai pluralizmusról szólt, sistergően kreatív volt a szellemi élet, a kulturális hétköznapok világa. Ebben a történeti kontextusban szükséges látnunk és megítélnünk 1988–1989 nagy lapalapítási periódusát is (ami, igaz, sajnos értékes lapok, például az Új Írás megszűnésével, durva fölszámolásával is együtt járt). Hogy csak a folyóiratokat említsem (s bizonyára hiányosan), ekkor lépett ki a nyilvánosságba a legális Beszélő, jelent meg az Eszmélet, az Ezredvég, a (sajnos rövid életűnek bizonyult) Hiány, a Hitel, a Holmi, a 2000, a Magyar Napló. Szemléletükben, profiljukban gyökeresen eltérőek, sorsuk is széttartó (bele sem kezdek pénzügyi, támogatási, politikai hátterük különbözőségeinek érzékeltetésébe), de így együtt új, szabad szellemiséget, megújuló nyilvánosságot kezdtek intézményesíteni. Az izgalmas kort 20 év múltán érzékenyen jellemezte Hovanyecz László Ormos Máriával , a kitűnő történésszel – készült interjúja (Annus mirabilis? 2009/5.).

Annak idején az akkor legnagyobb presztízsű közintézmény, a Magyar Rádió egyik vezetőjeként dolgoztam, volt teendőm bőven, így a Tekintet alapításának részleteit, intim titkait, háttérküzdelmeit nem ismertem. Ördögh Szilveszter szándékait, értékközpontú szemléletét, más irodalmi műhelyekben kikovácsolódott szerkesztői gyakorlatát és nem utolsósorban írói ars poeticáját ismerve viszont örömmel fogadtam az elindulást. Főleg, hogy a folyóirat nem a napi politikai irányzatok, pártok egyikének szócsöveként, hanem egy tágas értékszemlélet képviselőjeként mutatkozott be, miközben a főszerkesztő személyes baloldalisága, plebejus és értékmentő attitűdje egyértelműen ki volt olvasható a lapokról.

A Tekintet a Magyar Eszperantó Szövetség lapjaként, két korábbi folyóirat jogutódjaként indult (ezért szerepelt rajta a „XXVIII. évfolyam”), de pár év múlva önállósodott, új évfolyamszámozásra tért át és egy alapítvány kezelésébe, jóindulatú és tekintélyes kurátorok gondozásába került. Miközben az első szám még az eszperantó-folytonosságot hangsúlyozza (ami „filozófiaként”, az egyetemes humanizmus krédójaként ma is vállalható), már a szerkesztői beköszöntőben egyértelmű volt, hogy a Tekintet új, kulturális arculatú orgánumként definiálja önmagát s ez is határozta meg elkövetkező évfolyamainak hasábjait. Dacos alcímként az Ördögh Szilveszter jegyezte évfolyamok számain a „függő folyóirat” öndefiníció is szerepel, ami egyrészt kedves irónia a rendszerváltozás éveiben megjelent lapok túlnyomó többségének csak hangzatos, de nem valóságos (eszmei-politikai) „függetlensége” felett, másrészt kifejezi az értékek, a humánum moralitása iránti „függő elkötelezettség” önérzetes vállalását is. Már az ötödik évfolyam végén, az addigi teljesítmény ismeretében írhatta a lapról Donáth László: „Ezt az elkötelezettséget, függőséget – furcsa paradoxon – éppen egyfajta függetlenség, a divatoktól, a diktátor korszellem […] véleményt, elveket fordító erőszakosságától való szabadság jellemzi.” (1992; az V. évf. záró száma).

Hogy miként esett a választás a Tekintet címre, nem kutattam (talán egykor nyilatkozott róla valahol a főszerkesztő), mindazonáltal 26 év múltán is találónak, egyúttal bensőségesnek bizonyult. Jól illett Ördögh Szilveszter szelíd–kíváncsi, olykor viszont szenvedélyes, indulatos karakteréhez is. A címlapon Apáti-Tóth Sándor talányos fiúfotója látható, s erre reflektál a lap utolsó szövegeként sajátos vibrálású, nemzeti és egyetemes dimenziókba átlépő, historizáló költeményében Sumonyi Zoltán. (A főszerkesztővel egyidős Apáti–Tóth egyébként két évtizeden át meghatározó, karakteradó fotósa és illusztrátora lett a lapnak.) A Tekintet irodalmi tartalmát, vizualitását és auráját mérlegelve tehát negyedszázad múltán is releváns volt a címadás. „Mintha” a Magyar Értelmező Kéziszótár is innen vette volna szócikke definícióját: »érzelmet kifejező pillantás, nézés«. A folyóirat egész teljesítménye pedig a szó régies jelentését is igazolja: »tisztelet, tekintély«: tudniillik értékőrzésével, integratív szerepével tiszteletet vált ki olvasójából, s ez biztosít – minden pöffeszkedő tekintélyelvűség (ebből sajnos bőven volt s van nyilvános tapasztalatunk) nélkül, sőt azzal élesen szembemenve – valódi, hiteles tekintélyt a lapnak. Emiatt is mondtam le arról, hogy írásom címében vagy szövegében én is eljátszadozzam a tekintet és képzett, ragozott nyelvi alakzatai szóbokrával, ahogy ezt a folyóirat több híve az 5. évfordulós záró számban (1992 decemberében) – ott és akkor ízlésesen – s azóta is számos esetben megtette.

Ami pedig a „kulturális szemle” meghatározást illeti, Ördögh Szilveszter így indokolta az 1988/1. számban: „[…] napjainkban különös jelentőségű lehet a kultúra jelenléte, épp a kényszerítő, [a] kultúrát háttérbe szorító gondok miatt. A kultúra az emberi történelem és a mindenkori emberiség életgazdagító szellemi teremtése. […]  A kulturális jelző egyben politikai jelző is, mert mi az együvé tartozást valljuk a különbségek gazdagító fölmutatásával.” Sem a kényszerűség, sem a szándék nem vesztett időszerűségéből negyedszázad múltán. „Töprengésre, eszméltetésre szánt, élményt adó olvasnivalót szeretnénk kínálni – folytatja. – Nem kikapcsoló szórakoztatást, nem kánonos agitációt. Sem urbánusok, sem népesek nem vagyunk, de kozmopoliták sem akarunk lenni, s még kevésbé elveket váltogató kibicei valami politikai sakk- vagy kártyajátszmának. Az értéket keressük, az értéket kínáljuk – tudva, hogy tévedhetünk, s tudva, hogy szenzációkra neuralgikus korunkban ez szinte eleve hátrány. Nekünk – s reméljük, hogy sokaknak még – hitünk, hogy nem csupán egymás mellett, de egymással is megférhetnek az egyfelé tartó, de különböző helyről indult jobbító szándékú akarások. […] Emberit szeretnénk közölni, előítéletektől és elfogultságoktól menteset, tudva, hogy van előítélet s elfogultság talán bennünk is, s tudva, hogy a valóság és az igazság együttes jelzésének a szándéka megköveteli tőlünk az ítéletet.”

Hát igen; emiatt is lett a kávéházi vagy kocsmai nyilvánosságban kissé magányos s olykor lesajnált, túl plurálisnak és arctalannak minősített lappá a Tekintet. Nem tehetem meg persze, hogy róla szólván másokról lefokozólag írjak. Azt végképp nem állítom, hogy a Tekintethez képest markánsabban irányzatos és többet politizáló–vitatkozó folyóiratok kultúraellenesek, szekértábor-polarizálóak, szellemileg rombolóak lettek volna (voltak–vannak persze ilyenek is). „Csak” azt mondom, hogy a Tekintet alapvetően irodalomközpontú, de nem l’art pour l’art folyóirat lett s maradt. Nem akart régi fősodrokba és új mainstreamekbe betagozódni.

Ha jól emlékszem, Csoóri Sándor bon mot-ja volt a „kidekázott népfrontosság” ironikus-pejoratív fogalma az 1980-as évek elejének irodalompolitikai csatáiban; az irányzatos lapok legalitásáért érvelve használta ő a kifejezést egy interjújában – történelmileg joggal. (Illendő hozzátennem: ott és akkor ezt én nem így láttam.) Van, lehet azonban a „népfrontosságnak” egy másik, pozitív konnotációja is – a politikai-ideológiai pluralizmus korában, az elmúlt két–két és fél évtizedben, miközben újabban magát a népfrontot is szitokszóként, „kommunista ármányként” emlegetik a jobboldal, a szélsőjobboldal történelemhamisító „emlékezetpolitikai” és nyelvpolitikai erőtérében. Nos, a Tekintet az irodalmi értékek, pontosabban a szerzők világnézete, irodalom-közéleti szociometriája, kötődése szempontjából valóban népfrontos volt s maradt. Nem lengte–lengi körül valamiféle elitista szellemiség, sztárkultusz, csupán a tehetség és az esztétikum számított–számít a szerkesztői gyakorlatban, megrendelésekben. (Az más kérdés: ki nem élt a meghívással, ki hárította el vagy utasította vissza a szerkesztőt.) Az első másfél évtizedben feltűnően gazdag volt a világirodalmi (főleg a lírai) kínálat; vietnami, arab, francia, román, német s más ciklusok sokszínűen váltogatták egymást; ebből a szempontból külön összehasonlító elemzést is megérdemelne a folyóirat. Az utóbbi évtizedben ez a profil – bizonyára főleg a szerzői jogi és a honorárium-kötelezettségek miatt – visszaszorult.

A kezdetektől fogva igen erős ugyanakkor a lap történelmi, szociográfiai, valóságirodalmi profilja is. A napi és középtávú ideológiai–politikai eszmecserékben, a polarizált diskurzusokban nem vagy alig vett (vesz) részt a Tekintet, de aligha süthető rá, hogy semleges lenne a magyar társadalom régi és új sorskérdéseiben. Ha a két és fél évtized során némi átrendeződéssel is, szerzői között a világnézeti spektrum szinte minden színezetű tehetsége megszólal, de a művek esztétikuma – bár szükségképpen hullámzó színvonalon – ép és „pártatlan”. A tanulmányokat, esszéket, publicisztikákat és dokumentumközléseket pedig a múltra és a jelenre való szigorú rákérdezés, egy tágan értett szabadelvű–baloldali történelem- és kultúrafelfogás jellemzi.

*

Lehetetlen részletes szöveg- és értékanalízisbe bocsátkozni; s tudom, hogy a nevek, a szereplő és a hiányzó szerzők adatbázisa sem szolgál perdöntő sajtótörténeti érvként. A Tekintet értékrendjét illusztrálandó mégsem odázhatom el a saját olvasatom tényekkel (a digitális repertórium adataival) megkísérelt alátámasztását. A több mint két és fél évtized alatt kb. 3300 közlemény jelent meg a hasábokon. A folyóirat indulásakor Ördögh Szilveszter már kinőtt a „fiatal író” – amúgy is vitatható – státuszából; nemcsak saját művei, hanem irodalom-közéleti szerepe okán is. Természetes ugyanakkor, hogy a Tekintet szerzőinek körét a vele egy nemzedékbeliekből „toborozta”, annál is inkább, mivel már korábban is sokat küzdött – hidakat építve – az ezt az „1968-as” nemzedéket is egyre inkább fenyegető szakadások, politikai és ízlésterroros („realista” kontra „posztmodern”) megosztottságok ellen. A Tekintet maga is ennek az integratív törekvésnek a jegyében indult.

Hogy mennyire volt tudatos és sikeres ez a szándék, azt a nemzedék ma is tekintélyes, de immár révbe ért alkotóinak alább következő válogatott névsora bizonyítja. (A zárójel a Tekintet hasábjain az első negyedszázad alatt publikált írásoknak a repertórium alapján mért számát mutatja, amit ki kellene egészíteni a 2013-as és a 2014-es évfolyam adataival is.) Jócskán vannak, akiknek az évek során a Tekintet lett–maradt a szinte egyedüli publikációs fóruma; hogy miért, az egyenként mérlegelhető, mindazonáltal jelenlétük a szerkesztő feltétlenül rokonszenves nemzedéki hűségét is bizonyítja. Futólagos névsorolvasás 2012 „befutottjai” felől az egykori nemzedék szépíróiról: Benke László (6), Csaplár Vilmos (4), Dobai Péter (31), Esterházy Péter (2), Géczi János (9), Horváth Péter (17), Kiss Anna (27), Ladik Katalin (3), Marafkó László (17), Marosi Gyula (4), Nógrádi Gábor (9), Onagy Zoltán (34), Ördögh Szilveszter (36), Pardi Anna (11),  Pintér Lajos (25), Sárándi József (24), Spiró György (2), Sumonyi Zoltán (33), Szepesi Attila (3), Tábori Zoltán (13), Tar Sándor (10), Temesi Ferenc (5), Vári Attila (10), Veress Miklós (10) stb. Tudom: a számok önmagukban nem mondanak el mindent, a megjelenésekben lehettek esetlegességek; többen pedig már nem élnek, pályájuk korán lezárult. Nehéz (de kénytelen vagyok) elfojtani magamban azt a késztetést, hogy erről a – persze sokkal szélesebb – nemzedékről s egyes, itt szereplő egyéniségeiről maradandó emlékeket, jellemző sztorikat idézzek fel, vagy hogy írói pályájuk alakulásáról, ha csak pár mondat erejéig is, de elmondjam véleményemet. 

Túldimenzionálni azonban nem szeretném ezt a generációs szempontot, annál is kevésbé, mivel az említett alkotók mára megszűntek nemzedék lenni. Szólhatnék itt a nemzedék kritikusairól is, de őket majd más vonatkozásban hozom szóba. Sajtótörténeti és irodalomszociológiai szempontból mindenesetre példaszerű, hogy Ördögh Szilveszter, majd a nála – paradox módon – egy-két évtizeddel idősebb utódai, Hovanyecz László és Farkas László milyen tudatossággal igyekeztek–igyekeznek megőrizni ennek a 68-as generációnak az irodalmi jelenlétét, virtuális intézményét a Tekintet hasábjain. Számomra éppen ez a folyóirat egyik fő érdeme, de egyúttal ez is nosztalgiám tárgya. Hiszen ennek a – természetesen annak idején sem egységes – irodalmi nemzedéknek egykoron magam is tagja lehettem–voltam, nem éppen idilli körülmények között, egy évtizednyi (1975–1985) politikai szerepvállalás, s a belőle fakadó, szigorú önismeretet követelő személyes megpróbáltatások árán. Legutóbb az 1979-es lakitelki találkozó 30. évfordulója alkalmából publikált „nemzedékközpontú” írásomban vallottam erről: Egy „harmincéves érettségi találkozó” tablójára. Lakitelek 1979–2009. In: Agárdi Péter: Kultúravesztés vagy kultúraváltás? Nemzeti értékek – kultúraközvetítés – művelődéspolitikák. Tanulmányok. [digitális kiadás] Pécs, PTE FEEK, Pécs, 2012. http://digitalia.tudaskozpont-pecs.hu/?p=3312

Ha már ezzel az „illetlen” generációs megközelítéssel éltem, folytatom a mienkéhez képest már annak idején is apakorú, ma már idős írónemzedékkel. Nem ugyanilyen bőséges kínálattal, de annál markánsabb egyéniségek – tudatos szerkesztést bizonyító – kiemelt jelenlétével tűnt s tűnik ki a Tekintet a hazai és határon túli idősebb magyar írók respublikájában, megint csak szekértábor-függetlenül. Ismétlem: nem szabad, hogy bedőljünk a számmisztikának, de a publikációs adatok relevanciája aligha tagadható. Reprezentatív, értékrend-meghatározó tény, hogy a legtöbb költemény, illetve verspróza Juhász Ferenctől van (közel 60). Továbbá olyan „nagy öregek” (köztük többen már sajnos halottak) fémjelzik a folyóiratot, mint Baranyi Ferenc (14), Bihari Sándor (50), Bor Ambrus (11), Csák Gyula (28), Fejes Endre (17!), Gyurkó László (15), Határ Győző (5), Hegedűs Géza (7), Horváth Elemér (29), Hubay Miklós (9), Kertész Ákos (29), Mocsár Gábor (5), Monoszlóy Dezső (10), Simonyi Imre (akinek 13 publikációja volt haláláig, 1994-ig),  Szakonyi Károly (23!), Tandori Dezső (35!), Tornai József (28!). Természetesen voltak–vannak „nemzedéken kívüli”, írócsoportokhoz kevéssé kötődő alkotók is, akik szintén domináns jelenlétükkel tűnnek ki, pl. Báthori Csaba (20), Birtalan Ferenc (14), Csukás István (19), Gyimesi László (6), Keresztes Ágnes (18), Lászlóffy Csaba (10). Említhetem Ördögh Szilveszter „régi” szegedi írótársait is, akik számára ugyancsak fórumot biztosít a lap, mint – a tanulmány- és esszéírók mellett – pl. Bárdos Pált (11) vagy Polner Zoltánt (23). Természetesen a negyedszázad során voltak–vannak a Tekintetnek pályaindító fölfedezettjei is, ami szintén külön elemzendő lenne, hadd utaljak most csupán a folyóirat hasábjain 2010 után feltűnő Szálinger Balázsra (9) vagy Lackfi Jánosra (3).

Minden kiemelés és csoportosítás bántó lehet (a név szerint nem említettekre nézve akár sértő is), de elkerülhetetlen. Külön is említem a társadalomtudós, memoárszerző, történész és publicista írástudók körét, akiknek szintén meghatározó a jelenléte, s akiknek a Tekintet erős valóság közeliségét és társadalomkritikai érzékenységét köszönhetjük. Az agráros Kun István írásai, riportjai (13), Pünkösti Árpád történeti és szociografikus termése (15) és Romány Pál tudós történeti írásai (22) a folyóirat kiemelkedően értékes, jellegadó publikációi. A korán, 1991-ben elhunyt Demény Pálnak állandó fóruma volt az induló Tekintet (4), Fekete Sándornak (17) és Gyertyán Ervinnek (17) pedig szinte kizárólagos megjelenési lehetősége utolsó éveikben. A teológiai-etikai esszé nagy formátumú prédikátor írástudójává érett Donáth László 1991 óta publikál a lap hasábjain (6). A marxista filozófus és sinológus Tőkei Ferenc (5), a kitűnő szociológus Papp Zsolt (3) és Heleszta Sándor (4) már sajnos nincsenek közöttünk; viszont Bánlaky Pál (16), Tóth Pál Péter (15) és újabban Laki László (2) annál aktívabbak. A népi baloldal politikus közírói közül – akár a legitim szerkesztői rokonszenv, személyes barátság okán is – többször publikál Kósa Ferenc (9) és Berecz János (7). A 2007-es évfolyamban pedig – ritka alkalomként Tekintet hasábjain–, örömömre, egy vita is kibontakozott, méghozzá a szocializmusról, a baloldaliság jövőjéről (Gyertyán Ervin felkavaró esszéje nyomán, Galló Béla, Krausz Tamás, Kéri Elemér, Rubicsek Sándor, Gyurkó László és Berecz János hozzászólásával). Otthonra lelt a folyóiratban a kereszténydemokrata Giczy György is. Földes György – az alcímében csupán vázlatként minősített, valójában persze nagyon is átgondolt és kidolgozott – tanulmánya (A XX. század uralkodó eszméi és a magyar történelem – 2014/2.) rokonszenves szintetizáló kísérlet, amelynek feldolgozása és megfontolása bizony ráférne a mai, egyoldalúan átpolitizált és eltorzult szellemi élet műhelyeire, a tanárokra és az iskolákra. Miként a Jancsó Miklóst búcsúztató ciklusé is (2014/2.).

Bizonyára szakmai ártalom, hogy árgus szemekkel figyeltem–figyelem a szakmám-bélieket, az irodalomtörténészek és kritikusok jelenlétét, szerepét.  E hivatásban meghatározó személyiségei a Tekintetnek a sarzsi nélkül is kiemelkedő formátumú két szegedi tudós: Péter László (6) és Lengyel András (9; két kitűnő könyvét is kiadta a folyóirat). A különböző nemzedékbeli kritikusok, irodalmárok közül a nemrég elhunyt Lőrinczy Huba (8), továbbá Alföldy Jenő (35), Köpeczi Béla (4), Pomogáts Béla (29), Süpek Ottó (9), Tarján Tamás (13) kiegyensúlyozott, de markáns értékrendet képviselnek. Újabban E. Fehér Pállal (8), Kenyeres Zoltánnal (9) és Szabó B. Istvánnal (6) is bővült rendszeres művelőinek köre. Más példákból is látható: a folyóirat szerkesztői a negyedszázad során tiszteletre méltó módon felvállaltak máshonnét eltanácsolt, kirekesztett tehetségeket is – valódi produkciójuk s nem nevük vagy sérelmük alapján.

Tudom, minél hosszabb a „névsorolvasás”, annál igazságtalanabb a kihagyottak, a nem említettek szempontjából. Hiszen vannak egy-két, talán alkalmi publikációval rendelkező, de „nagy nevek”; vannak „utóélet nélküliek”; vannak nagyszámú publikációval szereplők, akiknek az írásait sajnos nem tudtam alapos figyelemmel követni; s kétségtelenül vannak olyan szerzők is, akiknek munkássága bizony kihullt az idők rostáján. De hát melyik klasszikus folyóiratra nem jellemző ez – elég csak a Nyugatra utalnom?

*

A Tekintet negyedszázada természetesen periódusokra bontható, de ezek elkülönítéséről és részletes jellemzéséről e rövid áttekintésben le kell mondanom. Azt azonban nem hagyhatom említetlenül, hogy az alapvető szellemi és arculatbeli kontinuitás mellett szükségképpen vannak hangsúly- és profilkülönbségek is az Ördögh Szilveszter által főszerkesztett első 20 év és a Hovanyecz László főszerkesztésében, Farkas László szerkesztésében eddig eltelt 5 évfolyam között. 2013-ban elhunyt Hovanyecz László is (a 2013/6. szám búcsúzik tőle megrendülten); a teljes szerkesztői felelősséget ekkortól Farkas László vette vállára, bizonyára lesznek  – részben már láthatók is – innovációi. A régóta hűséges (s csupán egy-két személyben változó összetételű) kuratórium lap iránti felelősségérzete is példaszerű a magyar sajtóban; említtessék meg a nevük: Juhász Ferenc (tiszteletbeli elnök), dr. Révész T. Mihály (elnök), Deák Gábor, Donáth László, Kocsis András Sándor, dr. Rubicsek Sándor. Méltatlan lenne tehát akár túldimenzionálni, akár bagatellizálni az első 20 és az azt követő 5 évfolyam különbségeit, mint ahogy az első húsz év sem volt teljesen homogén. Mindenesetre tény: az utóbbi időszakban – Szemethy Imre jóvoltából – megszépült, vonzóbb lett a folyóirat vizuális kiállítása, tipográfiai arculata, gazdagabb lett az illusztrációs anyag. A műfaji öndefiníció is módosult: a Kulturális szemle helyett az Irodalom / művészet / társadalom talán frissebbnek tetszik. Annak is kifejezője lehet, hogy némileg átalakult, markánsabb lett a folyóirat társadalomtudományi profilja, s ezen belül – bizonyára nem elválaszthatatlanul a „korparancstól” (a felvidéki antifasiszta Fábry Zoltán híres credója) nyíltabb lett a Tekintet múltfeltáró és ideológiai tematizációinak baloldali karaktere.

Továbbra sem szállt bele a Tekintet a napi politikai diskurzusokba, de érezve írástudói felelősségét, a korábbiaknál talán nyíltabban foglal állást a jobboldali–szélsőjobboldali historizálásokkal, múlthamisításokkal, mítoszteremtésekkel, a progressziót megbélyegző rágalmakkal szemben. Nem publicisztikai beszólásokkal, harsány polémiákkal teszi ezt, hanem a progresszív hagyományok tudatos ébresztésével, azaz szakmai hitelű értékfelmutatásokkal – ebben a vonatkozásban is folytatva az első 20 év hiteles kezdeményezéseit, szerkesztői gyakorlatát. Ez a bátorodó tendencia különösen a 2010-es évfolyamtól érhető tetten: a József Attila-tradíció még markánsabb képviseletében (Zsák Judit: 2010/2. sz. és e sorok írója: 2012/2.), a szociáldemokrácia Trianonhoz fűződő viszonyának dokumentálásával, Hovanyecz László Bayer Józseffel készített rendszerváltás-interjújával, a Márciusi Frontra emlékezéssel és – egyéb írások mellett – Udvardi Péter, pécsi doktorandus kitűnő eurokommunizmus-tanulmányával (2012/2.). S ebbe a sorba illeszkedik a 2012/4. szám, benne az 1930-as években publikáló, de mára szinte elfeledett Szirtes Andor nagyon is aktuális hagyatékát ébresztő összeállítással (Trencsényi Imre esszéje és dokumentumközlés), a Vázsonyi Vilmosról értekező Pomogáts Béla, a Lesznai Annáról író Kenyeres Zoltán írásaival, Bakó Endre Illyés Gyula egy politikai versét elemző tanulmányával és Pünkösti Árpád Horn Gyula-portréjával.

*

Több mint negyedszázaddal ezelőtt a globális és hazai rendszerváltozás, a nyilvánosság-, a média- és sajtótörténeti fordulat „pillanatában” indult a Tekintet. Napjainkban is komoly, de inkább ellenkező irányú s előjelű változásokat élünk meg: elég, ha csak arra utalok, milyenek 2012–2014 körül a politikai, a sajtó- és a kulturális pluralizmus lehetőségei. „Pénzügyi okokból” (valójában a „centrális erőtér” diszkriminatív támogatás- és reklámpolitikája következtében) a negyedszázaddal ezelőtt indult társlapok közül veszélybe került a Beszélő, a Holmi, a 2000, az Eszmélet, az Ezredvég, de a korábban indult Mozgó Világ is. Talán nem fölös aggodalmaskodás félteni a szinte egyetlenként megmaradt független Klubrádiót, a Népszabadságot és a Népszavát, vagy az Élet és Irodalom, a Magyar Narancs, a 168 Óra című hetilapokat sem. Képmutatás lenne elhallgatni: nehéz körülmények között jelenik meg a Tekintet is. Igaz: az alapítása óta eltelt évek során létrejött egy gazdag s (még?) valóban szabad internetes nyilvánosság, ami a kulturális életet, az irodalmi közbeszédet is – alapvetően, ha nem is ellentmondásmentesen – kedvező irányba alakította, de ebben a dimenzióban is vannak veszélyjelek. Mindenesetre a negyedszázados születésnapon – ha a könyvtárakban jelen vannak is példányai – nem ülhettek felhőtlen örömünnepet a Tekintet olvasói, szerzői és szerkesztői. A digitális kultúraváltás és a magyar szellemi élet polarizálódása komoly veszélyeknek teszi ki, pedig nemzeti kultúránk sérülne azzal, ha lezárt sajtótörténeti periodikummá sárgulnának a Tekintet évfolyamai. Keserédes mementóként érdemes emlékeztetni arra, amire Konrád György figyelmeztetett a legális Beszélő megjelenésekor: „Hogy kell-e még szamizdat? Muzeális emlék lett, mert mindent ki lehet nyomtatni? Bizonyára. De azért maradjon meg tartalékban egy-két nyomdagép.” (Konrád György: Megérkezés. Beszélő 1989. 26. sz.)

 

 

2012–2014.